Maga a rettenet

Ami a munkát illeti elmondhatom, hogy a fene essen bele, jól besűrűsödtek a dolgok. Másképp szólva, ez maga a rettenet (mármint nekem). Majd minden év vége ilyen hajtós mint ez, csak van amikor picit, és van amikor nagyot. Most nagyot. Ehhez kapcsolódik a következő történetem is.

 

Igen emlékezetes év volt számomra az 1997-es. No nem azért, mert abban az évben voltam Máltán, hanem azért, mert akkor fejlesztettük ki az egyik legnagyobb egyedi modulunkat (csak emlékeztetőül: integrált válallatirányítási rendszer, egyedi fejlesztések a téma). Ez a kifejlesztett modul egy belkereskedelmi értékesítési rendszer volt, melynek én voltam a csapat vezető programozója (modulfelelős), három másik kollégám pedig bedolgozott. A megrendelő egy nagy, vidéki húsipari cég volt, a kifejlesztendő szoftver pedig meglehetősen összetett (ma is ezt használják). Nagyon, de nagyon leegyszerűsítve: a mi termékünk segítségével veszik fel a napi rendeléseket, tárolnak ki a raktárból, pakolják meg a teherautókat, nyomtatják a szállítólevelet, készítik a visszárut, a számlákat, az elszámoltatást és még sok minden mást is.

 

Hajdanában egy ilyen projekt 18 millió forintot kóstált, ami nem volt túl sok, de nekünk minden fillérre szükségünk volt (úgy, ahogy most is). Nagyjából 3 hónapunk volt a kifejlesztésére tervezéssel, programozással, teszteléssel együtt. Ha nem készülünk el határidőre, akkor sajnos ugrik a projekt. Ha ugrik a projekt, ugrik a pénz is. Ha nincs pénz, nincs fizetés… és még sorolhatnám (a többit biztos nem nehéz elképzelni).

 

Elég az, hogy rettenető feszített tempóban dolgoztunk, ami azért is volt különösen izgalmas, mert a szoftveren belül olyan összetett algoritmusok és folyamatok sorjáztak egymás hegyén-hátán, melyek lekódolása elég sok energiát meg tudást vett ki belőlünk. A határidő irreális volt, de mint tudjuk, egy projektet néha akkor is el kell vállalni, ha lehetetlen küldetés lesz a vége, egyébként oda a pénz.

 

Nos a projekt több fázisból állt (egyeztetés, felmérés, tervezés, kódolás, tesztelés, bevezetés, lezárás). Sajnos a bevezetés kezdete, azaz a kódolás-tesztelés vége roppant mód gyorsan közeledett. Ez egy olyan mérföldkő, amit akkor is be kell tartani, ha teszemazt maga az ördög ugrál a hátadon – mondjuk Linus Torvalds képében – vasvillával bökdösve a fenekedet. Tesztelés? Hát… volt az is. Egy picit. Az a helyzet, hogy a bevezetés előtti nap (vasárnap) még éppenhogy csak "elindult" az a funkció (pechemre pont az enyém), aminek segítségével megpakolják a teherautókat. És mint mondottam, a határidő nem vár, függetlenül attól, hogy előzőleg mennyi tesztelés következett be. Ezért röhögök mindig jókat azokon az informatikusokon vagy programozókon vagy "szakembereken" vagy hogy is hívják magukat, akik azt óbégatják folyton, hogy: "Inkább késsen a kiadás, mintsem, hogy hiba legyen benne!" Jeeeszusom! Hogy ezek mekkora barmok! Nos, aki ilyent mond az hétszentség, hogy még soha se került végletekig kiélezett, idegfeszültséggel teli helyzetekbe (legalábbis szoftverfejlesztés terén biztosan nem) főleg úgy, hogy folyamatosan 18 mFt megtartása vagy elvesztése, "élet vagy halál" kérdése lebeg az ember feje felett. 

 

Lényeg, hogy azon melegében, frissen-ropogósan mentünk vidékre bevezetni a rendszert. Igen mentünk, ugyanis a programozók, főleg a vezető programozók egy-egy kritikus projekt elején személyesen is tiszteletüket teszik a megrendelőnél. Teszik ez azért, hogy éles helyzetben egy jottányit se késlekedjen a szükségszerű hibajavítás és módosítás. Szóva levonultunk hárman-négyen szervezők, programozók együtt, és szorgoskodtunk, mint rendesen.

 

Hétfő reggel (gyakorlatilag egy nappal a szoftver tényleges "elkészülte" után) kezdetét vette az éles használat. Azt, hogy kezdetét vette túlzás lenne állítani, mondjuk inkább úgy, hogy: elindult valami olyan program izé. Na, senkinek se kívánom az első éjszaka katartikus élményét, már ha azt élménynek lehetett nevezni. Hajnali 4 órakor ott álltam a vidéki cég irodájának ablakában és néztem a sorban álló, várakozó teherautókat, meg a káromkodó sofőröket, akik épp az én anyukámat küldték melegebb éghajlatra. Nem azért szitkozódtak oly bőszen, mert mondjuk a kormány felemelte a sajtos pogi árát, de nem ám! Hanem azért, mert az én programom miatt nem lehetett kiadni az árut. Nem lehetett, mert még hiba volt benne (vagy mondjuk nem pont úgy működött, ahogy kellett volna). Márpedig, ha miattam nem megy ki a  teherautó, akkor aznap nem kap árut a bolt. Nem egy bolt, sok bolt, ami persze súlyos katasztrófához vezetett volna. A politikusok most azt mondanák az ilyenre, hogy: "Elk…tuk. Nem kicsit, nagyon." Természetesen a hibákat ott helyben és azonnal javítani kellett, különben vége lett volna mindennek, de legfőképpen nekem.

 

Ekkor történt meg az az eset, hogy két hétig ott rohadtunk vidéken (meglehetősen spártai körülmények között), naponta hajnali 5-ig dolgozva és 2-2 órát aludva, álmunkban hibákat ki-ki javítva. Szinte arra se volt időnk, hogy egy héten egyszer hazaugorjunk Budapestre tiszta alsógatyát vételezni. Azon az éjszakán megfogadtam, hogy ha ezt túlélem soha többet nem programozok. Túléltem. Itt vagyok. Az eset után, talán épp annak hatása miatt vállaltam el az összes, mintegy 17 programozó operatív vezetését (pedig tudhattam volna, hogy felelős vezetőként sokkal, de sokkal rosszabb helyzetbe fogok kerülni,… csakhogy ez már egy másik történet).

 

Minden jó, ha a vége jó, nem igaz? Murphy szellemében lassacskán kijavítottuk a lényeges hibákat (Murphy szerint "Nincs hibátlan program, csak még nem találtuk meg a következő hibát"), valamint testreszabtuk a modult az ügyfél igényei szerint. Ezen túlmenően sokat optimalizáltunk (főleg az adatbázist és az SQL műveleteket), és jópárat csiszoltunk még az ügyviteli folyamatokon is.

 

Mindezt csak amiatt meséltem el, hogy azok az általam semmire se tartott okostónik, akik itt-ott a különböző fórumokon fejlesztést vagy programozást érintő témában világmegváltó módjára osszák az észt, valamelyest képbe kerüljenek. Elhiszem, hogy szenzációsan jó egy meleg/hűvös (a hőmérséklet szabadon választott) szobában a számítógép előtt lévő kényelmes fotelban ülve, állati jó ötleteket adva hírdetni az igét. Az ő kedvükért most halkan megsúgom: a fronton kissé más a helyzet. Winston Churchill bátorkodta mondani a vérzivataros, háborús időkben azt, hogy: "Nem ígérhetek mást, csak vért, verítéket, erőfeszítést és könnyeket". Magam is így vélem. Tessék egyszer kipróbálni. Aki már megtette az tudja milyen. Aki pedig még nem, az jobb ha befogja – addig.

 

Nem kétlem, hogy más szakma is van így ezzel néha, de ez itt az én webnaplóm, az én történeteimmel.